• főoldal
• tárgyak, történetek
• a hónap műtárgya
• 
• történet
• gyűjtemények
  • néprajz
  • régészet
  • természetrajz
  • foto- és filmtár
  • könyvtár
    • elektronikus könyvtár
    • újsággyűjteményeink
• műtárgyaink
  • természetrajz
  • régészet
  • történelem
  • néprajz
  • könyvtár
  • képzőművészet
• külső egységek
  • Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy
  • Incze László Céhtörténeti Múzeum, Kézdivásárhely
  • Haszmann Pál Múzeum, Csernáton
  • Csángó Néprajzi Múzeum, Zabola
  • Erdővidék Múzeuma, Barót
  • Magma kiállítótér, Sepsiszentgyörgy
• alapítvány
• munkatársak
• 
• kiállítások
  • Székely Nemzeti Múzeum
    • állandó kiállítások
    • időszakos kiállítások
  • Gyárfás Jenő Képtár
    • állandó kiállítások
    • időszakos kiállítások
    • archívum
  • Magma kiállítótér
  • Incze László Céhtörténeti Múzeum, Kézdivásárhely
  • Csernátoni Haszmann Pál Múzeum
  • Csángó Néprajzi Múzeum, Zabola
• kiadványok
  • könyvek, periodikák
  • katalógusok
  • ismertetők, szórólapok
  • digitális kiadványok
  • bibliográfia
• múzeumi hírek
• események
• múzeumpedagógia
  • aktuális
  • iskoláknak
  • családoknak
  • memóriajáték lepkefotókkal
• 
• nyitvatartás
• könyvesbolt
• vendégkönyv
• 
• partnereink

Az utolsó harangszó...

2005. április 30-ig tekinthető meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum első emeleti néprajzi kiállítótermében Az utolsó harangszó… című, halottkultusz tematikájú kiállítás, melyet Balassa Iván halálának (2002. november 1.) második évfordulója alkalmával az ő emlékére rendeztünk (Demeter Lajos, Kakas Zoltán, Demeter Éva). Balassa Iván néprajzkutató 1941 és 1944 között volt a Székely Nemzeti Múzeum segéd múzeumőre. Az erdővidéki temetők feltérképezését Balassa Iván 1942 tavaszán kezdte el, majd bevonult s a kutatást 1943 nyarán folytatta, a katonaként szerzett bokasérülése miatt sántikálva járva be a falvakat. A kutatás során fényképekből, rajzokból, leírásokból, mérésekből álló dokumentáció készült, a múzeumban már a papír is megvolt a kötet megjelentetéséhez, de erre akkor mégsem került sor. 1992-ben A székelyföldi Erdővidék temetői címmel adta ki a Kossuth Lajos Tudományegyetem azt az anyagot, amelynek egy része ugyan megsemmisült, de így csonkán is tükrözi az erdővidéki gombfás temetők egykori állapotát, amely napjainkra nagymértékben megváltozott.

Belépve a terembe, a múzeum 50 darabot számláló – protestáns temetőkből származó – fejfagyűjteményéből válogatott, a terem közepére rendezett tárgycsoportnak a látványa fogad. Ezek között található az a bodosi gombfa, amelyet Balassa Iván a múzeum részére rendelt Józsa Miklós gombfafaragó mestertől. A fejfák szomszédságában 1840-es csehétfalvi (a cím ennek sírfelirat-részlete), a kézdivásárhelyi református temetőből egy datálatlan és Háromszék legrégebbi, 1729-es sírköve található.
A bal oldali fekvő tárlóban Balassa Iván temetőkkel kapcsolatos kötetei láthatóak: A székelyföldi Erdővidék temetői, illetve A magyar falvak temetői. Itt helyeztük el a múzeumnak a fejfákra vonatkozó korai dokumentumait is: nagyborosnyói fejfák, valamint lisznyói sírkövek 1900 körül készült rajzait; László Ferenc múzeumőr 1903-as gyűjtőnaplóját a középajtai gombfa-vázlat lapjára kinyitva; 1924-es róla készült fotót a múzeum belső udvarában, ahová az 1913-ban a zaláni református egyház által adományozott fejfákat állították. Ma már ez az állapot is megváltozott, hiszen a zaláni kopjafák a háborúban megsemmisültek. Verses halotti búcsúztatókat, gyászjelentőket, sírfeliratokat böngészhet a látogató, ízelítőnek csupán a gróf Mikó György özvegye által megfogalmazott, nyomtatott gyászjelentőből idézek: „…áldjam emlékezetét mind addig, mig én is egyszer lerázván a Mulandóság porait, Lelkem, ama jobb hazában fel talállya Lelkét, akkor, mikor reánk nézve már maga a Halál is meg hal”.

A kiállítás Demeter Lajos (Kovászna Megyei Könyvtár munkatársa) szépen kidolgozott, pontos rajzaival mutatja be Kovászna megye temetőinek a 20. század utolsó negyedét tükröző állapotát. Demeter Lajos kitartó szorgalommal, az 1970-es évektől saját költségen végezte kutatásait. A fejfák és sírkövek formáinak, motívumainak gazdag változatait láthatják, a rajzok csoportosítása a tipológia alapján történt. A rajzok bemutatják az egyszerűbb díszítésű, kopjának is nevezett kivüvő fákat, amelyeken a koporsót kivitték a temetőbe és amelyeket a sír két végébe szúrtak. Láthatunk táblás fejfákról készült rajzokat, amelyek ezen a vidéken Felsőrákoson voltak gyakoriak; bölöni rovásos fejfát. Némely településen az 1970-es években már alig akadt fejfa: a viszonylag nagyméretű csúcsdíszítménye miatt jellegzetes felsőrákosi gombfának két változata szerepel, csupán egy-egy rajz reprezentálja a kisborosnyói, nagyborosnyói, lisznyói, lécfalvi, papolci változatokat. Más településeken nagyobb számban maradtak gombfák a temetőkben – pl. Erdőfüle, Száldobos –, ezek válozatait több rajz is szemlélteti. Napjainkban a kopjafaállítás új funkciót tölt be: neves személyek, történelmi események (896, 1848, 1956) emlékére állítanak kopjafákat a magyar közösségek, vallástól függetlenül. E revitalizációs folyamatra az 1848-as forradalom emlékére állított nagybaconi kopjafa és a sepsiszentgyörgyi vártemplom külső fala köré a Székely Mikó Kollégium véndiákjai által állíttatott emlékkopjafák fényképeivel utalunk. Külön egységet alkotnak a katolikus temetők keresztjei, ezek között futásfalvi fakeresztekről (magasságuk 3 m!) és a "szentföldi" Esztelnek temetőjének kőkeresztjeiről készült rajzok láthatóak.

A sírkőrajzok a kőből állított sírjelek változását szemléltetik a szabálytalan alakú patakkőtől a betonból öntött táblás síremlék-típusig. Az 1800-as évekből fennmaradt sírkövek díszítését az elhalálozás évének szépen megformált számjegyei adják. A faragott sírkövek között találunk félköríves, egyenes, háromszög, illetve bonyolultabb, hármas szerkezetes záródású sírköveket. A sírkövek faragott díszítményei közül több változatot láthatunk a gyakoribb koszorús, életfás, virágos, csillagos motívumokra, de találunk példát a ritkább madárpár, kígyó, korona motívumra is. Fényképek tükrözik az elhanyagolt temetők eldőlt, földbe süppedt sírköveinek állapotát, de van példa (Köpec) a megtisztított, sorba rakott sírkövekre is. Az 1870-es években megjelenő, a sírkőgyáraknak és temetkezési vállalatoknak köszönhetően gyorsan terjedő új sírjelt, az obeliszket is szemlélteti néhány rajz.
A temetési szokásokat klézsei csángó, felsőrákosi magyar, bodzafordulói román és sepsiszentgyörgyi polgári temetésekről készült fényképek mutatják be. A klézsei fényképeken a fehér vásznak alkalmazását figyelhetjük meg: az ablakra akasztott lélekkendőt, amely a néphit szerint az elhunyt lelkének tartózkodási helye, amíg a holttest a házban van; a végvásznak használatát a koporsó sírgödörbe helyezésénél. A búcsúztatás előtti pillanatokban megörökített koporsót láthatjuk teljes pompájában; továbbá a torban készült felvételeket. A klézsei fényképeket a Kriza János Néprajzi Társaság archívumából válogattuk. A felsőrákosi fényképek fiatal halott zászlós temetésén (amely egyben a lakodalma is volt!) készültek 1972-ben. Ebből a sorozatból került be egy fénykép a Magyar Néprajzi Lexikon 2. kötetébe, a halott lakodalma címszóhoz. A halottas ház udvarán a fiatal nyírfákból kaput állítottak, amelyet fekete zászlóval, virágcsokrokkal díszítettek. A fiatal halottat illette meg a zászlós temetés, a zászlók ebben az esetben guzsalytalpra függesztett kendők, szalagcsokrokkal és végükön virágokkal.
Az 1622-es szörcsei harangot, Paulus Neidel mester munkáját csodálhatja meg a látogató, amelynek a hangja sok halálesetet hirdethetett, amíg eredeti helyén állt.

Az ortodox románoknál a húsvét összefonódik a halotti megemlékezésekkel. A 2004-ben Gorzafalván megörökített halottak húsvétjának szokását mutatja be egy fényképsorozat: húsvétkor vagy a húsvét utáni héten a temetőbe pászkát, kalácsot, bort, piros tojást, gyertyát visznek, ezeket megszenteltetik, majd megkínálják az ismerősöket, illetve szétosztják pománába az ételeket. A magyar kultúrában a piros/ hímes tojás locsolásért járó ajándéktárgy vagy szerelmi ajándék, ezt így tartja számon a nemzetközi szakirodalom is, de a görögkeleti vallású népeknél a pomána tárgya. Ebből a funkcióból kiindulva fejtette meg Dr. Györgyi Erzsébet az írott tojásminták kézábrázolásainak a jelentését: a holtakat és a hátramaradottakat egyaránt védte a rontástól, az ártó erőktől. A gyimesi kezes, ujjas mintával megírt tojások közül is láthatnak néhányat az utolsó tárlóban.

Látványos a zabolai románok körében napjainkban is pománába adott halott fájának (pomul mortului) rekonstrukciója és a szintén pománába osztott halottas kalácsok együttese. A gyümölcsfáról (főleg alma) metszett ágra háromfajta kalácskát, almát, diót, gyertyát tesznek, mindenből kilencet, továbbá egy kanna bort és egy kendőt. A termőágat középen lyukas kalácsba szúrva egy vederbe állítják. Ehhez támasztják a létrát formázó kalácsot, amelyen hitük szerint a lélek a mennybe jut, illetve az olló alakú kalácsot, amely utat vág a túlvilágon. A kereszt alakú kalács valószínűleg napszimbólum. A két legdíszesebb kalácsot a papnak, illetve a kántornak adják. A 12–14 darab kisebb kalácsot a koporsóvivők, a kereszt- és zászlóvivők, az almafavivők kapják. A kalácsokat hagyományosan csak több éve megözvegyült asszony készíthette, napjainkban már a kovásznai pékségtől rendelik ezeket és csak a termőág feldíszítését végzi özvegyasszony. A pománába adott tárgyak tulajdonképpen a halottnak hozott áldozatok.

Az utolsó tárolóban helyeztük el a dánfalvi fazekasok pománás tálait; egy halottas lepedő megmaradt darabját, amelyet a jellegzetes madársor motívummal díszítettek, 1751-es bázeli Bibliát házassági, születési és elhalálozási adatok bejegyzéseivel; imakönyvet, rózsafüzért, pénzérméket, amelyek a holttest mellé tett tárgykategóriákat képviselik; pománába osztott gyertyát és perecet; virágospálcát, gyertyatőkét, hívogató pálcát. A virágospálca szintén Moldvából származik, ahol a menyasszony és a vőlegény számára is készítettek növényekkel, virágcsokorral, fonallal és gyertyával díszített rudat a lakodalomra. A virágospálcát megőrizték, ennek egyik végéből levágtak egy darabot, amire szintén gyertyát fontak és így vitték szenteltetni a templomba a gyertyát. Ha valaki meghalt, ezt a szentelt gyertyát fejtették le és gyújtották meg a haldokló, illetve a holttest mellett. A virágospálcáról a díszek idővel elpusztultak, de a rudat a kereszt mellé szokták szúrni. A hívogató pálca szintén lakodalmi kellék, ennek fekete fonalas változatával hívták házasság előtt álló fiatal halott temetésére a közösséget.

Demeter Éva, néprajzos-muzeológus