Kézdivásárhelyi várostörténeti kiállítás |
Az emeleten az első teremben tekinthetők
meg a város középkori történetére vonatkozó dokumentumok, a másik két
teremben pedig az 1848–49-es szabadságharc tárgyi és írásos
emlékei.
Kézdivásárhely területén az ókorban, a római uralom idején
megerősített táborhely volt. Ennek tárgyi emlékeit 1852-ben hozták felszínre, de
nem maradtak a városban.
Kézdivásárhely középkori várostörténetének bemutatása az első írásos említéssel kezdődik. 1407-ben Torjavásárán, a mai Kézdivásárhelyen kelt az az okmány, amely arról tanúskodik, hogy Háromszék közgyűlését itt tartották. Városi rangját és ezzel járó kiváltságait Luxemburgi Zsigmond királytól nyerte. Az erről szóló oklevél nem maradt fenn, de az 1427. május 9-én, Földváron kelt királyi rendelet Thoryauasarat városnak nevezi és kiváltságainak élvezetében megerősíti.
A város kézműves ipara és kereskedelme az erdélyi fejedelemség
idején fejlődött nagyobb mértékben, főleg azoknak a kiváltságoknak
köszönhetően, amelyekkel az erdélyi fejedelmek ruházták fel a város lakóit.
Torjavására Kézdi szék központja volt, és a 16. századtól a szék nevét viseli.
Erről említést először 1530-ban, egy Szapolyai János által kibocsátott okmányban
találunk, amely szabályozza a vásártartás rendjét, a hetivásárokat csütörtöki
napra teszi, és évente három országos vásárt is engedélyez. A város levéltárában
fennmaradt János Zsigmond fejedelem 1562-ben Segesváron kelt levele, amelyben a
várost Kyzdy wasarhel-nek nevezi. Későbbi okmányokban már csak ebben a formában
találjuk a város nevét. Báthori Zsigmond 1588. május 6-án kelt levele megerősíti
a városnak a hetivásárokra és sokadalmakra vonatkozóan nyert korábbi
kiváltságait.
Az erdélyi fejedelmek közül a legnagyobb mértékben Bethlen Gábor, I.
Rákóczi György, II. Rákóczi György és Apafi Mihály járultak hozzá a város
gazdasági életének felvirágzásához. A kiállításon látható okmányok eredetijét a
sepsiszentgyörgyi levéltárban őrzik, a céhes dokumentumok a múzeum birtokában
vannak.
Az 1691-ben életbe lépő osztrák uralom nagy mértékben
gátolta a város gazdasági életének fejlődését. Ezt az is jelzi, hogy a 19.
század elejéig, több mint egy évszázadon át nem alakultak újabb céhek. Az
osztrák uralom idején, főleg a 18. század végén bevezetett katonai kormányzat
súlyosbította a terheket, és korlátozta a polgári önkormányzat hatáskörét. Az
1764-es madéfalvi Siculicidium (székelyöldöklés) után a Székelyföldön három
határőrezredet szerveztek. Ezek közül a II. gyalogezred székhelye
Kézdivásárhelyen volt. A gazdasági élet terén előrehaladás csak a 19. század
kezdetétől mutatkozik. A század első felében, 1807 és 1844 közt hét újabb céh
alakult. Ebben az időszakban a város életében fontos esemény a Székely
Katonanevelde létesítése. Ez az altisztképző intézet 1823-ban nyitotta meg a
kapuit. Az itt folyó hazafias nevelésnek köszönhetően az 1848–49-es
szabadságharc idején az iskola tanárai és növendékei részt vettek a jelentősebb
csatákban. Az intézetben tanuló ifjakból toborzódtak nagyrészt Gábor Áron
tüzérei is.
Két teremben az 1848-49-es háromszéki
önvédelmi harc tárgyi és írásos emlékeit tekintheti meg a látogató. Fő
helyet foglalnak el a Gábor Áronnal kapcsolatos emlékek. Portréját Gyárfás Győző
rajzolta meg. Bereckben, a szülőháza helyén álló épületen emléktáblát helyeztek
el. Keresztlevele szerint 1814. november 27-én született. 17 éves korában
besorozták katonának, és közel másfél évtizeden át szolgált az osztrák
hadseregben. Fiatal korában megtanulta az asztalosmesterséget. 1845-ben, amikor
végleg leszerelt, asztalosként dolgozott Kézdivásárhelyen is. Ennek az
időszaknak az emléke a kiállításon látható fiókos íróasztal és üveges
szekrény.
A tüzérségnél töltött szolgálati ideje alatt szerezte meg azokat az ismereteket, amelyek birtokában 1848 novemberében Sepsiszentgyörgyön vállalhatta, hogy a szabadságharc céljaira ágyúkat önt.
A Magyarhermány melletti bodvaji vashámorban 1848 novemberében öntötték
Gábor Áron irányításával az első ágyúkat. November 28-án Sepsiszentgyörgyön
sikerrel járt a próba. Háromszék Honvédelmi Bizottmánya ennek hatására határozta
el, hogy megszervezi önvédelmi harcát. 1848 decemberében Kiss János harangöntő
mester sepsiszentgyörgyi műhelyében templomok harangjaiból 4 ágyút öntöttek.
1849 januárjától június 25-ig – amikor a cári csapatok bevonultak
Kézdivásárhelyre, és feldúlták az ágyúöntő műhelyt – a többi ágyú Turóczi Mózes
kézdivásárhelyi rézműves mester műhelyében készült. Századosi rangban ő volt az ágyúgyár igazgatója. A székely
székekből több mint háromszáz harangot hoztak ide, ezek anyagából készültek a
lyukasra öntött ágyúk. Háromszéken és a katonailag ide tartozó Bardoc fiúszékben
a szabadságharc idején összesen mintegy 70 ágyút öntöttek, ebből 64 Turóczi
Mózes műhelyében készült. Háza, amelynek telkén az ágyúöntő műhely volt,
emléktáblával van megjelölve. 1993-ban, Turóczi születésének 180. évfordulója
alkalmával a háza előtti kis téren ünnepélyesen leleplezték a mellszobrát, Vetró
András szobrászművész alkotását. A szobor patinázott gipsz változatát a Petőfi-
és a Bem-mellszoborral együtt a művész a múzeumnak adományozta.
Kézdivásárhely a szabadságharc idején a hadianyaggyártás
központja volt. Az ágyúöntő műhely mellett volt golyóöntő,
puskaporgyártó, gyutacskészítő műhely is. Az ágyúcsöveket a kovács- és
kerekesműhelyekben szerelték ágyútalpra.
Az akkor öntött ágyúk közül
egyetlen eredeti példány került elő 1906-ban, egy építkezés alkalmával, a
hajdani Kapitányi szállás, a mai kórház udvarán. Ezt jelenleg Bukarestben őrzik.
Az ágyú hű másolatát kézdivásárhelyi mesterek öntötték 1971-ben a múzeum
számára.
Bem nagyra értékelte a kézdivásárhelyiek
hadianyaggyártásban elért sikereit és a harcokban tanúsított hősiességét, ezért
tábori nyomdáját a városnak adományozta. Ezzel nyomtatták itt Háromszék első
lapját, a Székely Hírmondót, 1849-ben.
A kiállításon a látogató
megismerheti a szabadságharc idején használt fegyvereket: a lándzsát, a puskát,
a pisztolyokat és a kardokat.